Nem sok kalandra számítottunk, de a kora tavaszi színek így is elbűvölőek voltak.
Ahogy korábban meséltem, nem minden napra jut túra. De azt sem mondhatjuk, hogy reggel már tudja az ember, hogy merre veti a sors. Ezúttal az volt a hajtóerő, hogy nem lehet kivárni a tavasz legjavát. Szép ugyan a teljesen zöldbe borult természet, de mire ez bekövetkezik, még sok időbe telik és addig is vágyódunk ismert vagy ismeretlen tájak felfedezésére. Mert az ismert vidékek is tudnak újat nyújtani.
A Pesti-síkság, a Gödöllői-dombság és a Mátra határvidékén jártunk egyet. Ám már jócskán benne voltunk a délutánban, és fenyegetett az, hogy nem sikerül minden utunkba eső csodát még világosban szemügyre venni.
A szántók egy része már élénkzöldbe borult, de még sok a kopár tábla. Kevés az idő, ilyenkor a szem élénkebben keresi a különleges színeket vagy a harmonikus formákat. Cseresznyevirágzás idején járunk. Az emberek főleg az élénk színű japáncseresznye fasorokat keresik, miközben úton-útfélen akadhatnak annál is érdekesebb facsoportok. A távolból éppen felbukkant egy utunkat keresztező vadcseresznye sor, elég ritka koronákkal. És bölcsen végiggondolva, már sokadik alkalommal igaznak bizonyult a megérzés: amit ma elkaphatsz, ha halaszd holnapra! Lássuk csak, hogyan mutatnak a tápanyagban gazdag szántó mögött, de a távoli vulkáni vonulatok előterében a mindkettőnél világosabb színezetű fagylaltgombócok!?
És igazunk lett. A fasorra ráfordulva semmi lenyűgözővel nem találkoztunk. Nem volt fejedelmi pompa, bámulatos látvány. Csak egy szakadozott bozótsor. De legalább megtettük, amit a szépérzékünk megkívánt. Aztán a természet megint hálás volt. Elsőre egyhangúnak tűnő, egyre élénkebb dombhátak lépnek elő a távolból. Hol sarjadó vetéssel, hol még az üres szántó, annak is többféle színvariációja. És az egyre határozottabb hegyvidék.
Errefelé ritkán jár túrázni az ember. De első benyomásnak bőségesen elegendő egy autós túra ahhoz, hogy a melegebb évszakokban visszatérjünk és további kincsek után kutakodjunk.
A világ végén járunk. Amiből sok van idehaza, nem egyedi jelenség. De az ilyen helyeken sokkal fogékonyabbak vagyunk az egyszerű látványt is a maga csodájában megélni. Eleve ritkaság, hogy közel és távol ne legyen se ember, se technikai eszköz a látóterünkben. És ha ehhez még a táj is hozzáadja a maga textúráját, az újra melegséggel töltheti el a túrázó lelkét. Itt sem számított, hogy a fasor kinézetű útmenti növényzet virágba borult-e vagy csak készül a levelei kipattanásával.
Közelebbről pedig meglehetősen sűrű ez a keskeny csíknyi erdő mindkét oldalon. Mi meg robogunk tovább, hiszen az idő továbbra is sürget. Túra ide, lassulás oda, az egyre későbbi napnyugta nem kegyelmez. Haladni kell. És mégis, a (nem is olyan nagy) rohanásban csodák csodájára felbukkan egy helyi lakó. Ritka pillanat, hogy autóból nyulat figyelhessen az ember, de hogy a tapsi meg is várja, amíg lefotózzák, az egyenesen ritkaság!
De most húsvét van, et ajánékba kaptuk tőle.
Ácsorgott még egy kicsit, aztán továbbugrált.
Pár perccel később egy fácánúrfi szemlélődött a délutáni napfényben. Ő már nem volt olyan türelmes, csak egy szempillantás volt, és már tovább is sétált sietősen a dolgára. Nem hagytuk annyiban, abban bíztunk, hogy egy kis lustaság is megbújt benne, ezért megpróbáltunk kisétálni a mezőre, hátha belátható távolságban még megpillanthatjuk őkelmét. Nyilván naiv elképzelés volt, de egy kis mókázásnak mindig bele kell férnie bármilyen túrába.
Már egészen közel jártunk a legmagasabb vonulatokhoz, amikor jól láthatóan megszaporodtak a szőlőbirtokok. A Mátraalja vidékére értünk. De nem csak a szőlő miatt egyedi ez a tájék. Sőt, tavasszal, mielőtt a szőlő zöldbe borul, kifejezetten egyhangúak a sorok. Némely falu azonban sokat áldoz arra, hogy jó hangulatban közelítse meg a látogató őket. A fák egész évben őrzik a bevezető utat, de vannak olyan fajok, amelyek sűrű és látványos virágukkal minden tavasszal ámulatba ejtik az arra járókat. Mint ahogy itt is. Közelről is bizonyára pompás látványt nyújtanak, de ismét jól döntöttünk, hogy már a távolból szemügyre vettük őket. A háttérben a méltóságteljes magaslatok, melyek mély sötétjükkel éles kontrasztot alkotnak a vidám színekkel.
Szó sincs persze arról, hogy közelről ne lenne hasonlóan felüdítő látvány az út két oldalán a tarka fasor. Csak hát a közelben már nem vagyunk egyedül. Itt már lépten-nyomon a csodás látványra vágyó kirándulóba botlunk. És sokan közülük kevéssé érzik a hely varázsát, illetve különösen azt, hogy nincsenek egyedül, és az útszakasz közepénél parkolnak le, elrontva a perspektívát minden további erre járónak.
Éppen a napnyugta előtti utolsó sugarak érintették meg a felhők mögül a lombkoronákat. Percről percre kevesebb lett a fény, a szemlélődő túrázó pedig ilyenkor a másik irányba fordul. És várja a napnyugta fényjátékait. A Cserhát vidáman hullámzó dombjai a távolban, az előtérben pedig egy-egy kopár fa sziluettje töri meg az egyhangúságot.
A kirándulók pedig lassan elindulnak hazafelé. Újra át a dombokon, ki lassabb eszközzel, ki pedig vágtatva.
コメント