Itt is úgy jártunk, ahogy máshol, ahol megtesszük az első lépést. Letértünk a fő turistaútvonalakról. Eredetileg azt terveztük, hogy kerékpártúra lesz a közelből eddig a kis öbölig. Ám végül ennél is látványosabb helyen bicajoztunk. Az öbölbe pedig autóval érkeztünk, kora délelőtt. Kéklő tenger, élénk kontrasztban a sziklákkal. De ami még ennél is magával ragadóbb volt, az a nyugalom. Csak néhány helybeli lézengett a parton, hétköznapi rutinjukat végezve. Elsőként az apátságba próbáltunk bejutni, amely ugyanúgy Szent Vitusról kapta a nevét mint a prágai székesegyház. A X. század óta áll itt, amikor bencés szerzetesek építették. Ma már magántulajdonban van, de vasárnap tartanak miséket. Ehhez igazítottuk jövetelünket, ám ebből a szempontból pórul jártunk, mise csak később volt. Így hát elsőként hagytuk magunkat leragadni az apátság melletti zöldségárusnál. Klasszikus dél-olasz áru, közvetlenül a kertből. Kaktuszokkal övezett ültetvény, azon túl pedig a tenger. És szintén csak helybeli vásárlók. Jó olyan helyen turistának lenni, ahol a helyiekkel vegyülhetünk.
Aztán mégis megpróbálkoztunk az apátsággal. Csak arról kellett meggyőzni a gondnokot, hogy nem átlagos turisták vagyunk. És is lett. Alázatosan megköszöntük a lehetőséget és szétrebbentünk a belső udvarban. Fehérre meszelt, loggiás erkélyes házak, középen pedig a templom. Békés hely, de minket már vonzott a panoráma. Hatalmas örökzöldek alatt jutottunk a mellvédhez, és mint a fejedelmek, letekintettünk a nép közé. És innen már nem is marasztalt sokáig az apátság, mert a színek győzelemre álltak a fehér házakkal szemben. És a gondnok sem marasztalt, hiszen csak pár percre invitált, mi pedig már negyed órája sétálgattunk odabent.
A kikötő nem nagy. Éppen csak kisebb csónakok férnek el. De azok bőségesen. És itt megfogadták a vízimentők tanácsát. A legélénkebb színekre festették a ladikjaikat a halászok. Akik vélhetően hajnalban már megjárták a tengert, mert alig van mozgás. A túlsó sarokban pedig élénk tevékenységre leszünk figyelmesek. Polipot dolgoz meg egy halász. Ekkor még nagyobb példányokat csapkod a kőhöz és alaposan átmossa őket. Nem rohanunk, de mindenki drukkol, hogy még idejében a közelébe érjünk, mielőtt elkészül vele. És úgy is lesz. Készülnek a polipok a fogyasztásra. Közben ismerősök jönnek, azokkal beszélget a halász, mi pedig néhányan diszkréten kerülgetve fotózgatjuk. Aztán odakéredzkedtem, közelebbről is megnézni az árut. Büszkén meg is mutatta, úgyhogy belefért a bolondozás is. A helybeliek befogadták a bolond turistát.
Még nem hangzott el, mindez Dél-Itáliában történt.
A nyárból az őszbe érkezni sosem felhőtlen boldogság. Kell egy kis idő, mire az ember elkezdi megszokni, már nem a meleg napok uralkodnak. Minden évben újra és újra ki kell találni, hol lelhetjük meg az ősz szépségeit. Ezúttal Nógrád világvégi tájait vettük célba. Eldugott kis falvak között bolyongtunk egész nap. És jöttek is a kincsek. Hangulatos helyi árusokkal ismerkedtünk, történelmi hangulatú házsorokban gyönyörködtünk és minden pillanatban lestük, hol ad ki magából mindent a természet. Ahol a fák és a bokrok a maguk változatosságában kezdenek nyugovóra térni és a levetkőzéshez készülve a legkülönbözőbb színeket megalkotni a fogyó lombjaikban.
A Cserhát vidékét hegységnek tanítják az iskolában, pedig legfeljebb dombság. A környező vulkánok kitörése során jött létre, azok törmelék szóródott szét errefelé. Aztán a kisebb-nagyobb patakok felszabdalták. Így minden vonulat mögött újabb meglepetések várnak. Ez a kép egy hosszú, egyenes útról készült. Az is kellett hozzá, hogy csodás napfény fogadjon.
Kavicsok mindenfelé. De ezek nem ehető Duna-kavicsok, hanem eredetiek. Már több mint 1000 kilométert tett meg a folyó, mire eléri a Dunakanyart, hogy belevágjon a vulkáni vidék átvágásába. Amíg amazok emelkednek, a víz egyre mélyebbre vágja magát. Dolgozik évről évre, napról napra. Vízitúrázni jöttünk a hegyek közé. Azt tanultuk, hogy itt irtózatos ereje a van a folyónak és csiszol, bont, rombol, amit ér. Aztán ott, a helyszínen kiderül, itt is elfogy néha az ereje és lerakja a hordalékát. De ez elég hivatalosan hangzik. Épülnek a zátonyok, a szigetek, minden áradás után máshol lesz kupac. Vagy ha már sziget, akkor nő és csökken a területe.
Mi pedig kiszállunk a kenukból. Strandolni, talpmasszázst igénybe venni, kacsázni vagy csak bámulni a folyót. A képen az indulás pillanatai. Ezen a tájon különösen igaz, hogy nem teljesítménytúrára kell jönni. Komótosan haladunk. A vízitúra attól vízitúra, hogy ráérünk. Indulás előtt éppen jól laktunk, de alig várjuk az első megállót, ahol újra helyi finomságokat fogunk kóstolni.
Azt tudtátok, hogy folyóparton nem kell félni a törött üvegtől? Ha a folyó hozta, akkor azt már A meg is dolgozta. Tehát lekoptatta, úgyhogy nem éles. Sőt, mindig van, aki kincsként gyűjti is a színes darabokat. A kenuk pedig telnek késő délutánig a folyópartok kincseivel. Az elménk meg a látvánnyal. Jobbra egyre közelebb kúszik a Visegrádi-hegység, feltűnik Dobogó a távolban, ha tudja az ember, hol keresse. Balra meredek a part mindvégig. A part menti erdő szinte összeolvad a helyoldal növényzetével. 1700 kilométerre járunk a Duna-deltától. A folyó először dél, majd észak felé fordul. Mi pedig sorra vesszük a bal part kevésbé ismert zugait. A vízről és a partról egyaránt.
2023. január 2.
A geográfus kép regény tizenhetedik bejegyzése.
Kommentarer