Ha sok mindent akarunk megmutatni, akkor nem mindig van lehetőség arra, hogy csak eldugott helyekre jussunk el. A grúz- orosz határnál található Gveleti-vízesések is messze földön ismertek. Ám a nagyobb vízesésig azért kell egy kicsit szenvedni az eljutással. A vulkáni vidéken az egykor leomlott hatalmas sziklatömbök kacifántossá teszik az ösvény vonalvezetését. A völgy egyre keskenyebb, a sziklafalak egyre magasabbak. A balra alattunk csörgedező patak nem bő vízű. Eleinte még el is érjük a vizet, aztán egyre emelkedik az út. Azon vesszük észre magunkat, hogy már szinte mászunk a köveken. Nem kell magasra menni, csak egy ősi omlás nyomán keletkezett kőfolyást kell átszelni. A túloldalon már ott a vízesés. A kőfolyás így egy természetes színházi nézőtérnek tűnik. Többen innen szemlélik a 140 méter magas zuhatagot, míg mások közelebb is merészkednek. A geográfus sem tett másként. Ahogy lezúdul a víz, egy kis medencét alakított ki. Korábban láttunk már benne fürdőző orosz turistákat is. Felettünk a sziklák szinte egész nap árnyékot vetnek a völgyre és a vízpermet is hűsít. Minél közelebb mentem a függőleges vízoszlophoz, annál monumentálisabbnak tűnt. De arról sem feledkezik meg az ember, hogy idefent a hegyekben még elég nyers a kőzettörmelék. Mi, az alföldek lakói megszoktuk a szépen lekerekített kavicsokat. Ám errefelé mér igen élesek a talpunk alatt a kövek.
Egy bő fél órás sétával lehet eljutni a vízesésig. Akinek a sziklás út túl ijesztőnek tűnt, annak ott volt a kisebbik vízesés, egy mellégvölgyben. Az is hasonlóan látványos és ahhoz is igen közel lehet merészkedni. Az előző túra során arra vettük az irányt.
Az egyesülő patakok a fő völgyben a Tyerek folyót gazdagítják vizükkel. Érdekes, hogy a határ nem a Kaukázus fő gerincén halad, hanem annál északabbra. Így még grúz területen keltünk át a 2400 méteres hágón, majd megismerkedhettünk a még patak méretű folyóval. Aztán a Gveleti-völgynél már elkezd izmosodni, bár ezt is inkább a tavaszi olvadások idején teszi. Nyáron csak sejteni lehet, mekkora erővel tombol és pusztítja, szélesíti a völgyét.
A Duna hosszú folyása során meglehetősen változatos képet mutat. A Dévényi-szorostól a Dunakanyarig például békésen, folydogál, felvéve olyan nagy folyók vizét, mint a Vág és a Garam. Aztán a hegyek közé érve kezdetét veszi a tánc. Amikor hosszú időn át megpróbált utat törni magának, a keményebb kőzetek útját állták. Ezért először délnek vette az irányt, majd szépen fokozatosan átfordult északnak, aztán újra délnek.
A Börzsöny és a Visegrádi-hegység vulkáni vonulatai közötti szurdokban felgyorsul, még ma is mélyítve a medrét. Ám még ezen a szakaszon is lehet találni olyan helyeket, ahol gyakrabban vagy csak időnként lelassul, és megfáradva lerakja kavicsos hordalékát. Van, ahol szigetet is épített belőle mint itt, ahol egy lelkes túrázó épp napfürdőt vesz. A többiek közben strandoltak vagy felfedező útra indultak a lakatlan sziget belseje felé.
Aztán nekilódultunk a Dunakanyar belsejének. A vízitúra soha nem hosszú, így kisebb felfedezésekre is jut idő. Több hasonló helyen álltuk meg a nap során, köztük ott is, ahol a parton hangulatos vendéglátó egységek segítettek a felfrissülésben.
A képen egy kutató biológus túratársunk.
A Velencei-tóért nagyon szorítunk mostanában. A sekély tó vize eléggé megcsappant. Amikor arra jártunk, akkor még ki tudta szolgálni a fürdőzők és a vízimadarak igényeit is. Az állatok mindig fenséges látványt jelentenek a természetes élőhelyükön. A két hattyú azonban különös szívességet tett, hogy útnak indultak, hiszen így megfigyelhettük kecses mozgásukat és azt a csodát, ahogy a levegőbe emelkednek. Ide is érdemes eljönni vízitúrázni, de akár bicajozni vagy futni is lehet a partján. Az első maratonom előtt egyszer körbefutottam, felkészülési célból. Igazán jól esett, megnyugtatott, hogy nem lesz baj.
2022. december 15.
A geográfus kép regény nyolcadik bejegyzése.
Comments